Mellesleg csak az vígasztal, hogy max 42 napig kell ezt itthon elviselnem. Hál'istennek olyannak tudhatom magam, hogy nagyon hamar lenyugszom. De belül eléggé szarul esik, és nem leszek kedves. Ha visszagondolok eseményekre, mindig kijöttem a szobából, ahol voltam, és apám bejött. Ha nincs harag akkor is ez van, mert már belém van táplálva az agressziója, meg hogy hiába van átmeneti békeidő, akkor is beszól valamit, hogy ez mért nincs a helyén, az mért úgy áll, emez mért nincs már levíve, amazt mért nem csináltam már meg. Állandóan és mindig és folyton és egyfolytába megy ez a rohadt szurkálódás, és nem fogom neki megköszönni soha. Nem leszek hálás semmiért sem. Nem fogja elhagyni a számat egyetlen egy 'köszönöm' sem. Mit köszönjek? Az állandó kiborítást? Azt, hogy nem lehet egy asztalhoz ülni vele megbeszélni a gondokat, vagy egyáltalán békésen megebédelni, mert ott ugat a képedbe, és emiatt nem eszel? Piti dolgokért? Hogy az alapvető 'gyerekhezszólok'-hangneme elfogadhatatlan? Persze, hogy nem kérdezem meg tőle, hogy apa, mit tehetek érted? Egy ilyenért? Aki nap, mint nap minden alkalommal belédrúg? Én adjam meg neki a kellő tiszteletet? Miért ugráljam körül? Miért kellene nyalnom neki? Hogy utána azt kapjam, hogy egy számító kis dög vagyok? Már alapból nem kérek tőle semmit. Csak közlöm vele a dolgokat, mert elvárja. Sokszor félek tőle, és nem oktalanul. Sokszor kértem anyámat, hogy ezt ne mondja el neki, meg azt, mert nem lenne jó vége. Sose fogom megköszönni a dolgokat neki, hiába az apám. A bejegyzés elejéhez képest most megint ingerült lettem. Hiába nyugszom le, ha fölébred, kezdődik elölről megint...
0 beszólás:
Megjegyzés küldése